Egy kicsit magamról:

Én Márkus Zsuzsanna Mónika vagyok, Budapesten élek a kutyáimmal.

Már gyermekkoromban furcsa kislány voltam, hiszen számolni sem tudtam igazán, de a kutyafajtákat már nagyjából ismertem. Gyakran vittem el szüleimet egy kiadós, hosszú sétára, ahol jobbra-balra tekintgetve figyeltem az ebeket a kerítésen belül. Amikor rájuk néztem (a szemükbe), valami furcsát éreztem, mintha magukhoz vonzottak volna. Különösen a DOBERMANN-ok! Már akkor sokan féltek / tartottak tőlük és egy ˝szörnyetegnek˝ nevezték őket, (főleg a filmbéli alakításaik miatt) de én sohasem éreztem egy kutya iránt sem (sőt sok utcai kutyát is megmentettem) különösen nem a DOBERMANN iránt, inkább csodáltam, felnéztem rájuk, az én szememben maguk az ˝Istenek˝ voltak. Ekkoriban a kutyákról az alapokat apukámtól szereztem, ő nagyon sokat mesélt és tanított róluk. Ahogy telt az idő, már többet tudtam róluk, mint ő maga. Mindig utáltam olvasni, az egyetlen, ami érdekelt, az a kutyás könyvek voltak. Ezeket többször is elolvastam, és órákat gyönyörködtem a képekben. Sokáig emeletes házban laktunk, ahol nem engedték meg, hogy kutyát tartsak, ezért gyakran ellátogattam a mamámékhoz, akiknél egy simaszőrű foxterrier volt (Apród), akivel rengeteget játszottam. Rá két évre kertes házba költöztünk, amikor hazavittem az utcán talált kiskutyát, Happyt. Ő egy németjuhász-vizsla keverék kutyus, akinek a szeméből áradt a boldogság. Szerencsére befogadtuk. Azonban sohasem mondtam le kedvenc fajtámról, a DOBERMANN-ról, a kutyák királynőjéről. Mindig is egy saját ilyen fajta volt az álmom. Egy napon, mintha az ég küldte volna, vagy maga a sors akarta így, egy fekete- vörös jegyeket viselő dobi szukát küldött hozzám, hazavittem. Nagy vacilódás közepette végül is megtarthattam; Mayának neveztem el. Ez volt életem legboldogabb napja, amit sohasem fogok elfelejteni. Happy itt már 1 éves volt, ő pedig körülbelül 4 hónapos lehetett. Sok rosszalkodás mellett gyorsan cseperedett, míg végül eljött az ideje, hogy ˝ váljék valamivé˝, ne csak ˝ házi cica ˝ legyen. Iskolát kerestünk neki, amiben én voltam a ˝ felvezető ˝ . Sajnos elég késő (most már tudom), 10 hónaposan kora ősszel kezdtük meg a sulit, hát mit mondjak, szörnyű kínok között. Eleinte nehezen ment neki (és nekem is), ez a dolog, de lassan bele rázódott, úgy mint én. A kezdő csoportból, a haladóba kerültünk, s már tavasz elején sikeres (a többi jelentkezők közül az ő munkája lett a legjobb). Engedelmességi vizsgát szerzett. Hihetetlenül jól tanult, és gyorsan fejlődött. Éreztem épp úgy szereti csinálni, mint én, hogy valóban akarja. Másfél éves korára egy másik iskolába mentünk, a többiekkel. A minden hétvégés (itt már egyéni) gyakorlás mellett esélyt kaptunk tudásunk megmutatására. A megpályázott célunk: a verseny lett (persze a vizsgákkal együtt). Kezdvén az egészet egy házi bajnokságon szerepeltünk, hát ˝ pocsékul ˝. Majd élesben, de már idegen pályás versenyen folytattuk, amely egy erős középszintet mutatott. Itt már elégedett voltam, de persze jobbra vágytam. Az iskolai órák mellett (ha időm engedte) otthon is ráfeküdtünk a tanulásra. Jelenleg is eljárunk találkozókra, kiállításokra, versenyekre, még akkor is, ha nem szerepelünk rajta. A részvétel, a megjelenés, épp úgy fontos.

A jövőbeli terveim egyszerűek: olyan életet szeretnék, amelyből nem hiányozhatnak a DOBERMANN-ok, szeretetben gazdag oktatással és neveléssel sikereket elérve büszkén fejet hajthatok előttük, mint ˝ Istenek előtt ˝.

Végezetül egy idézet:

˝ Gyönyörű, ha valaki

maga előtt célt lát.

S azt meg is valósítja,

Tűzön - vízen át! ˝

Ugyanis

˝ Nem elég a célt látni,

járható útja kell!

Nem elég útra kelni,

az úton menni kell!

Egyedül is. Elsőnek

elől indulni kell! ˝

Márkus Zsuzsanna Mónika

Bp. 2005. 01. 20.